Vásárhelyihirek.hu / B.Szabó Zoltán
Azt már szakember, nem szakember némi túlzással megállapította: az idei nyár jelezte, hogy a Kárpát medence és azon belül is az alföldi régió már most is élhetetlen. Dél Európából már kora tavasztól minden héten a szárazság következtében keletkezett erdő-, és bozóttüzekről érkeztek a hírek. Például Görögországban már Athén egyik külső kerületét is veszélyeztette a bozóttűz.
Magyarországon is idén szinte mindennaposak lettek a kisebb-nagyobb tüzek, amelyek többször lakott területeket is veszélyeztettek. Tűz különösen a Dél Alföldön fordul elő gyakran, ahol a szárazság már szürreális esetet is produkált: szeptember elsején Hódmezővásárhely közelében több száz méteren át égett egy öntözőcsatorna medre, a nádassal együtt. Itt már a közeli gazdaságokat is fenyegette a tűz.
Van olyan virág, amit az alföldi gazdák nagyon nem szeretnek, ám mégsem rossz emberek. Ez pedig a sóvirág, hivatalos nevén magyar sóvirág vagy sziki sóvirág (Limonium gmelinii).Mint ahogy a nevében is benne van, a szikes, kiszáradt talajon is megél. Ám semmi más. Díszes kékszínű jele a terméketlen, csontszáraz talajnak. Az aszály jele is. A Dél-Alföldön ezen nyáron, nyár végén hatalmas kék mezők tarkítják a horizontot. A szokásostól eltérő szikes területen túl ráadásul idén nagyobb teret is nyertek a sóvirágok, mivel a konkurens fajok állománya csökkent a csapadékhiány miatt.
A fonnyadt kiégett kukoricatövek, összetöpörödött napraforgó tányérok, a kirepedezett legelők a 2022-es nagy nyári aszályos időjárásra emlékeztetnek. Most már a 2024-es aszály veszi át az „emlékezést”, hiszen rendkívül csapadékmentes hónapok voltak eddig. A TIVIZIG statisztikája szerint az éves 560 mm-es átlaghoz képest idén csak 310 mm csapadék a területi átlag. Már áprilisban javasolta a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara a ’tartósan vízhiányos időszak’ kihirdetését. Ez azt jelenti, hogy ebben az időszakban vízjogi engedély nélkül, bejelentést követően egyszer rendkívüli öntözési célú vízhasználat lehetséges, emellett vízkészletjárulékot sem kell fizetniük a mezőgazdasági termelőknek. A kamara – kissé naív – elképzelése szerint mindez hozzájárul ahhoz, hogy öntözéssel mérsékelhetők legyenek a szárazság hatásai. A szándék értékelendő, ám az öntözéshez szükséges víznek el kellene jutnia a földekig.
És itt érdemes „mélyebben beleásni” a témába – majdnem szó szerint. Ugyanis – az Alföld sok részén – így a Dél-alföldi részen is a termőföldeket övező, elhanyagoltság és egyéb okok miatt eltűnt egykori öntözőcsatornákat újra ki kellene ásni, mert van, ahol be is temették a gazdálkodók, talán az EU-s földalapú támogatás növelésének reményében. Persze legyünk igazságosak, a folyamat már a 60-as években elindult, mert a TSZ-k, az Állami Gazdaságok a nagyüzemi termesztést preferálva, nem törődtek a csatornarendszerekkel.
A régi térképeken látható, hogy az – egyébként már eleink által is tudottan – kevesebb csapadékkal bíró szántók körül érdemes kiépíteni egy csatornarendszert, ami többszörös hasznot hajthat. Jó példa volt a Szentes – Hódmezővásárhely közötti terület, amely nagy részét csatornázták. A fúrt kutak és a Tisza felől érkező víz, állandó jó termést biztosított az itt gazdálkodók számára. A környéken élő idős emberek elmondása szerint, nemcsak az öntözés volt biztosítva öntözőhajók segítségével, hanem a betakarítás idején a gabonát, kukoricát, szénát ladikokkal szállították. Erről levéltári feljegyzések, régi fotók is fennmaradtak. Az öntözési időszak április vége, illetve május elejétől október végéig terjedt. A tavaszi vetés egyenletes kikeléséhez és zavartalan fejlődéséhez kellett öntözéssel a hiányzó vizet pótolni. Ez ma sincs másképpen.
A csatornázás terve az 1930-as évekből báró Weiss Manfrédtól származik, aki jelentős nagyságú földterületet vásárolt Derekegyház környékén. Javaslatára 200×200 méteres táblákra osztották a földeket, és közéjük öntöző csatornákat ástak. A csatornák táplálására több helyen 300 méter mély kutakat fúrtak.
Az öntözést egy kifejezetten erre a célra gyártott öntözőhajóval oldották meg. Kézenfekvő volt, hogy a hajót Csepelen, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt.-ben építették. A szivattyút a MÁVAG gyártotta. A hajó 34 méter hosszú, 3,5 méter széles volt. A 2 darab Ganz szivattyú 4500 liter/perc teljesítményű volt. Az öntözés sugara akár 90 méterre is elért. A II. Világháború alatt a hajó elsüllyedt, a motorok szétfagytak, ám 1960-ban már hiába hozták rendbe a hajót, mert alig 3 évig lehetett használni, az egyre inkább elhanyagolt csatornák miatt.
A táblázatból látható, hogy a hajós öntözés 30—100%-os terméstöbbleteket eredményezett — a nem öntözött területek terméseredményeihez viszonyítva. Az öntözést legjobban a lucerna és a cukorrépa hálálta meg. A csatornahálózatot az uradalom a belvizek levezetésére, az istállótrágya és a termések vízi szállítására is felhasználta. Érdemes megjegyezni, hogy a remekül megkonstruált lapos fenekű hajókat a parton egy ember vontatta, különösebb nehézségek nélkül.
Ha ezt a területet nézzük, ami egyáltalán nem egyedi a Dél Alföldön, mára már jól érzékelhető, hogy az intenzív mezőgazdasági művelés következtében kialakuló talajszerkezeti változások miatt a nyári hőhullámok során alacsony a felszín közeli légrétegek páratartalma, így a hidegfrontok a szokásos zivatarok és csapadék nélkül robognak át ezen a területen is. Ezért aztán az utóbbi években a nyári időszakban még az a néhány megmaradt csatorna is kiszáradt.
Ahogy mondani szokták, a „vészharangot” már évek óta kongatják. Ne tűnjék cinikusnak, de az elsivatagosodásért aggódó különféle konferenciák, workshopok szakemberei – tisztelet a kivételnek – nem igazán jártak/járnak ki a Dél Alföld júliusi, augusztusi forróságtól „ziháló” legelőire, termőföldjeire. Azt már szakember, nem szakember némi túlzással megállapította: az idei nyár jelezte, hogy a Kárpát medence és azon belül is az alföldi régió már most is élhetetlen. A folyamat már régebben elkezdődött: jól működő gazdálkodásról árulkodó, mára elhagyatott, romossá vált tanyák látványa egyre gyakoribb. Sőt a most már évente ismétlődő aszályos hónapokat a táplálék és az ivóvíz hiánya miatt a vad (fácán, őz, mezei nyúl populáció) is megsínyli. Hiszen a kevés megmaradt erdő aljnövényzete is csontszárazzá vált.
Az egykor az alföldi gazdálkodás nehézségeivel tisztában lévő és innovatív szellemmel megáldott emberek emlékét ma is őrzi a Derekegyház központjában felállított öntözőhajó kicsinyített mása és márványtábla.
Utóirat: A helyi gazdák és a vízgazdálkodásban járatos helyiek szerint a siránkozás és „vészmadárkodás” helyett ásni kellene…kutakat ásni! Mint mondják, ott a víz a föld alatt, még a Gobi-sivatag alatt is van víz.
